2017. December 17., Vasárnap, Lázár napja
1 EUR 4.6346 1 USD 3.9285 100 HUF 1.4767
Főoldal»VÉLEMÉNY»Suttyom

Suttyom

Ha úriasan akarjuk kifejezni magunkat, hogy valami észrevétlenül, de jórészt szándékosan történik, akkor úgy mondjuk „sub rosa”, kicsit közönségesen „suba alatt”, irodalmiasan „fű alatt”, és a mindennapi szóhasználatban „suttyomban”.
Mikor kétségbeesetten keresik a gyerekeket, hogy fennmaradhasson a magyar iskola, elgondolkodom, hogy is jutottunk idáig, és óhatatlanul arra kell gondoljak, hogy a természetes asszimilációhoz suttyomban hozzájárultak a „proletár internacionalizmus” gazdag eszköztárának felhasználásával, majd a szintén internacionalista liberalizmus demokratikus eszmerendszerré nyilvánításával, a bebetonozott nemzetállam hivatalnokai is.
 
Hogy Máramarossziget elveszítette valamikori nagyságát és az Osztrák–Magyar Monarchia idején megszerzett egyéniségét, hosszú folyamat eredménye, amit csak összehasonlítás alapján lehet bizonyítani.
Az ötvenes években, amikor Sziget lakossága zömében magyar és zsidó volt, még a moziban a filmeket magyar felirattal vetítették, a havi moziműsor is ki volt függesztve két nyelven, aztán suttyomban eltűntek.
 
Az 1960-ig, amíg működött a Magyar Vegyes Líceum (Zárda), magyar általános iskola volt a 4. számú (Felszegi), a teplicei (most 6. sz.), a feketemezei (11. sz.), a Bökényi (2. sz.), a Petőfi (most zeneiskola). Ez hat végzős hetedik osztályt jelentett. A Zárdába a két 8. osztály 72 helyére csak Szigetről 180 gyerek felvételizhetett, nem beszélve arról, hogy magyar iskola volt Hosszúmezőn 3 sor osztállyal (2 magyar és 1 román), Sugatagon, Rónaszéken, Nagybocskón, Felsővisón, Técsőn, Köveslázon. (4 osztályos magyar iskola még Felsőrónán és Kamarán is volt).
 
Az iskolák egyesítése után még sokáig két magyar, két román, egy ukrán osztály érettségizett, aztán suttyomban lett 11 román, egy fél magyar és fél ukrán osztály a forradalom idejére. Suttyomban tűntek el a magyar iskolák könyvtárai, az iskolaegyesítéskor tonnaszámra vitték el a DÁK-hoz (Hulladékgyűjtő Vállalat) a 18–19. század között kiadott könyveket (mi diákok pakoltuk autóra ömlesztve). A Jókai és Mikszáth díszkiadások már a Dragoș Vodă Líceum könyvtárából tűntek el suttyomban. 
 
Ugyanígy észrevétlenül ritkultak a magyar könyvespolcok a városi könyvtárból, és tűntek el nyom nélkül az üzemi könyvtárakból a magyar könyvek (igaz, később a román könyvek is). A hetvenes években még két magyar könyvesbolt is működött Szigeten, (a piaci bódéban is árult magyar könyveket Katona néni) és ha könyvek érkeztek, bizony sorban álltak a vevők. A forradalmat azért még megérte az egyik könyvesbolt, de szerepét átvette az RMDSZ könyvtárában működő könyvesbolt, de aztán ez is megszűnt nemsokára Bende bácsi halála után. 
 
Suttyomban cserélődtek ki a hivatalnokok, míg gyerekkoromban bármelyik üzletben vagy hivatalban nyugodtan lehetett magyarul kérni, nem szólva arról sem, hogy mára csak elvétve találunk vezető beosztású magyart. A legszomorúbb, hogy eltűntek (kiöregedtek, nyugdíjba vonultak, elhaláloztak) a magyar ajkú orvosok, asszisztensek, ápolónők. A Ceaușescuék által gyakorolt szisztéma, miszerint a Kolozsváron és Vásárhelyen végzett orvosokat a Regátba helyezték ki, meghozta gyümölcsét. Mára csak elvétve találunk szigeti születésű egészségügyi dolgozót.
 
Mindezek hatékonyan hozzájárultak a szigeti magyar közösség gyengítéséhez. De vannak még tények, amik még kevésbé nyilvánvalóak, mégis nagymértékben erősítették a város arculatvesztését. A kommunista hatalom átvétele után a város főterén levő kereskedő családok házait államosították, sokukat közülük kényszerlakhelyre vittek. A gyönyörű házakba cigányokat és mondjuk ki: surmókat költöztettek be, akik gondoskodtak arról, hogy semmi se maradjon épen a lakásokban. A Szalavánon és Feketemezőn levő földeket bekényszerítették a kollektívbe, vagy a Gostathoz kerültek.
 
Így lett Feketemező a betelepülő kollektivisták révén teljesen román városrész. A forradalom után ezeket a kerteket vissza kellett volna kapják a volt magyar tulajdonosok, de jórészt a volt kollektivisták kapták meg méltányossági jogon. Azok sem örvendhettek igazán, akik természetben visszakapták a gyümölcsöseiket, mert a jó szomszédok miatt semmi hasznuk nem lett. Külön cikket lehetne írni, hogyan sikerült a belváros homogenitását megszüntetni azzal, hogy beépítették az utcák közti kerteket. Visszatérve az épületekre: sajnos meg kell állapítanunk, hogy nemcsak a kitervelt rombolás miatt néz ki Szige úgy, mint egy akármilyen regáti város, hanem a divatnak való behódolás is megtette a magáét, hogy a város egyénisége, a magyar történelmi jelleg eltűnjön.
 
Konkrétan: a belterületen elhelyezkedő utcák zömében eltűntek a régi jellegzetes polgári (eklektikus stílusú) családi házak. Önként és dalolva verték le a régi díszítéseket, ablakkereteket, cserélték ki a régi szép kapukat, ablakokat. Ma már szinte minden ház poliuretán habbal van szigetelve, „mediterrán” színekre festve, de már régebben is megtette a magáét a teraszitos vakolat. (Sajnos a katolikus templomot is ezzel vakolták le az utolsó renováláskor). Szerencsére ma már a műemlék jellegű épületeknél meg kell tartani az eredeti arculatot, de a habszigetelés akkor is tönkreteszi a zömükben homokkőből készült épületek állagát.
 
Juhász Gyula valamikor kelet bazárjához hasonlította Szigetet, mert annyiféle nemzetiség élt a városban, mint egy levantei kikötőben. Sajnos a hasonlat ma is érvényes, csak nem a kultúrák tarkaságára vonatkoztatható, hanem egy közel-keleti városra. Legalábbis az úgynevezett új főtér „rendezettsége” felér egy szíriai városéval. Amit egy égi sufniból ki lehet hajigálni, minden van ott: templom befejezve, majdnem befejezve, megkezdve, árválkodó régi családi házak épen vagy félig romba dőlve, áruházak, bankok, benzinkút, butik, nagybolt és kisbolt, buszmegálló, buszállomás és még sok minden mi „szemnek-fülnek kellemes”. (És kosz, por, kátyú).
 
Hát igen, a világ változik. De a tények szomorúak: az 1992-es népszámláláskor 8500 magyar volt Szigeten, 2012-ben 4500. Most már nem mondhatja senki, hogy ez magyar város, suttyomban átalakult. A magyar lokálpatriotizmus már csak maradványokban él. Van még egy szomorú tény: a város vezetősége és többségi lakosa nem tudja magáénak érezni ezt a várost, és úgy megvigyázni, ahogy egy örökséget szokás, még hogyha ölükbe pottyant örökség is.
 
Román János
Címkék: