2020. Június 04., Csütörtök, Bulcsú napja
1 EUR 4.8387 1 USD 4.3203 100 HUF 1.3998
Főoldal»KULTÚRA»Surányi Miklós máramarosszigeti évei 3. rész

Surányi Miklós máramarosszigeti évei 3. rész

Legnagyobb sikerű regénye, A nápolyi asszony 1924-ben jelent meg Budapesten és ez végre meghozta számára a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját és vele együtt az országos elismerést. A regény népszerűségét jelzi az a tény, hogy pár éven belül ötször nyomtatták ki. A siker talán nem meglepő módon nem vette el a kedvét a további írástól. A következő évben (1925) a Nemzeti Színház mutatta be egyik drámáját, A halhatatlan embert, majd újabb három regényt jelentetett meg: A szörnyeteg (1926), Noé bárkája (1928), Csodavá- rók (1929).

Élete vége felé megint nagyott alkotott. Előbb 1934-ben az Aranybástya című színművel szerzett egy újabb elismerést a Magyar Tudományos Akadémiától, majd nekifogott egy nagyszabású életrajzi regény megírásába. A Széchenyi István életét feldolgozó eposzi műnek azonban csak az első részét készíthette el. Ez is elég volt ahhoz, hogy hatalmas vitát robbantson ki a magyar irodalmi és közéletben. Az Egyedül vagyunk ugyanis Széchenyi szenvedélyes szerelmét írja le sógornője, Karolina iránt, és ez akkoriban rendkívül polémikus té- mának számított.

Az írói hivatásáról egy azonos című cikkben értekezett, melyet a Máramaros című hetilap 1928 februárjában közölt. Surányi szerint az „író a legszánandóbb és leggyámoltalanabb teremtmény minden teremtmények közül”, kinek „két lelke van. Az egyik a külvilág számára, a másik titokban a saját használatra”. A művészek lelkében a következő jellemvonásokat fedezi ezen ars poeticának is felérő értekezésében: naivitás, feminin érzékenység, gyermekes fantázia és zsarnoki önzés. Surányi szerint lehet, hogy az író zseniális művész, de nem úri passzióból, hanem belső késztetésből ír: „Művésznek lenni: nem is passzió, nem is kenyérkereset, hanem lelki kényszer, megalázkodás. Mártírság. A lelki exhibicionizmus egy magasztos, de fájó esete. Szent őrület (...) alázatos és könnyes mutogatása legbensőbb énünknek, meggyónása bűneinknek, szomorúságunknak és titkos vágyainknak.”

Surányi Miklós máramarosszigeti évei 3. rész

Ugyanakkor megállapítja, hogy az író munkája „szörnyű erőfeszítés, küzdelem a formával, az anyaggal, a nyelvvel, valóságos favágó munka, csupa verejték, tépelődés, kísérletezés – amíg a művész csak félig meddig meg nem valósítja azt, amit meg akar valósítani. Az olvasó azt hiszi, hogy teremteni épp oly gyönyörűség mint kész remekművet élvezni vagy kritizálni. Hát ez a laikusok legelemibb tévedése.” Ugyanekkor Surányi megállapítja azt, hogy: „Arról lehet vitatkozni, hogy a művészet, irodalom célja az emberek szórakoztatása, de hogy az író vagy művész szórakozik-e alkotás közben, arról éppen úgy nem lehet beszélni, mint hogy szülés közben szórakozik vagy szenved-e az anya.”

Elképzelése szerint az írói alkotásnak két fázisa van: az elsőben megjelenik az isteni szikra, az elgondolás, a lángész deliriumos álma és csak a másodikban ölt formát az elképzelés, vagyis megtörténik a kivitelezés, a szent mesterember gyötrelmes erőlkö- dése. A laikusoknak „a kész remekmű öröktől fogva valónak látszik, isteni ajándéknak, megvalósult álomnak, egy ihletett pillanat művének, amelyet odalehelt a térbe valami túlvilági szellem”, pedig mennyi erőfeszítés árán készül el a végleges változat, azt csak az író tudja.
4 Surányi Miklós: Az író hivatása. In: A  Máramaros eredeti tárcája, Máramaros, Máramarossziget, 1928. február 12.2.

Mindezt nem panaszképpen említi meg, hiszen pontosan tudja, hogy a művésznek nincs más kiút, csak az, hogy kiálljon az utcasarokra, és lelkét mutogassa annak, akit ez érdekelhet. A vidékünkön oly kevéssé ismert Surá- nyi Miklós írónak talán ideje lenne a máramarosi emberek gondolataiban azt a helyet elfoglalnia, melyet munkája és tehetsége ré- vén kiérdemelt.

Ákosi Zsolt 

Címkék: