2019. Március 27., Szerda, Hajnalka napja
1 EUR 4.7564 1 USD 4.2005 100 HUF 1.5063
Főoldal»KÖZÉLET»Nevelni, ösztönözni kell az optimizmust… Beszélgetés Pintér Zsolttal

Nevelni, ösztönözni kell az optimizmust… Beszélgetés Pintér Zsolttal

Magánvállalkozást vezet, közéleti szereplőként sokat harcol a magyarságért, magyar nyelvű portált szerkeszt (nagybanya.ro), 15 éve pedig a nagybányai Főtér Fesztivál főszervezője. Bevallása szerint nincs könnyű helyzetben, mert igyekszik mindenhol teljesíteni. Amit tesz, azonban szívből és meggyőződésből teszi. Magyarságról, jövőképről, összetartozásról beszélgettünk Pintér Zsolt közéleti szereplővel.

Szerintem nevelni kell, propagálni az optimizmust… Beszélgetés Pintér Zsolttal
Forrás: https://www.facebook.com/foterfesztival

 

Köztudott dolog az, hogy mindennapi munkád mellett aktív szereplője, szervezője vagy sok magyar eseménynek. Elég, ha csak a Főtér Fesztiválra gondolunk. Mióta él benned a magyarság iránti elköteleződés, a közösséged érdekében hozott áldozatvállalás?

Jó kérdés, fel sem merült még bennem, hogy mióta, tehát lehet, hogy ez adva van, valahol bennem. Na de ha mégis meg kéne fogalmaznom, akkor talán az egyetem első éveiben kezdődött. A Funár ellenes, Mátyás-szobor melletti tüntetésen szembesültem először azzal, hogy nekünk itt helyt kell állni, középiskolában is már rémlett valami (mikor 90-ben ültünk a folyósón, a vásárhelyiekkel szimpatizálva...), de akkor még játéknak tűnt. Tehát Kolozsváron kezdtem látni, érezni, gondolkodni. Akkor kezdtem el igazán olvasni, nemcsak az elmulasztott háziolvasmányokat, hanem társadalomtudományt is. A képzőművészeti egyetem után – inkább kíváncsiságból – elvégeztem a politikatudományi szakot is. Ott egy másik világ tárult ki előttem, de még akkor sem gondoltam, hogy a mindennapjaimat a közösségi munka ennyire meg fogja határozni. 2004-ben létrehoztam a Nagybánya.ro portált, azóta is cipelem a hátamon. Egy év múlva feleségemmel haza költöztünk és innen kezdve pörög az élet, nem volt kérdés elindult minden és tart...:)

Nem egy könnyű feladat a közéleti munka. Legtöbbször hálátlansággal fizetnek érte, máskor pedig az elismerő szavakhoz hozzátolnak egy „lehetett volna jobban is” megjegyzést. Milyen nehézségekkel szembesültél idáig közéleti tevékenységed során és melyik volt a legmeredekebb?

Inkább miért nem így vagy úgy – ez a leggyakoribb. Így van, hálátlan feladat, de nem is a háláért, vagy elismerésért csinálja az ember. A legszomorúbb az, mikor egy vitathatatlanul jó munkát, cselekedetet valaki kifordít és beállítja, hogy te tulajdonképpen rosszat tettél, volt erre többször is példa. Vagy egyszerűen, csak nem tudatosul valakiben, hogy az a valami, az egy jótett, legalábbis jó szándék által vezérelt cselekedet. De én a közéleti munkát inkább közmunkának veszem, nem várok érte semmit, ha fizetve lennék érte lehetne kötekedni, de így csak arra kérek mindenkit, aki kritizál: gyere te is, csináljuk együttJ. Azt kell mondjam, hogy azért ez a jelenség, a negatív kritika, végül is ritka, a többség inkább elismerő szavakkal bátorít, segít.

Bizonyára tevékenységed során sok emberrel találkoztál, több eseményt szerveztél és résztvevője is voltál, szóval ismered eléggé jól a máramarosi magyar közösséget, sok mindenre szereztél eddig rálátást. Mit gondolsz, ennek a közösségnek ma melyek a legnagyobb gondjai?

Gondokról, negatívumokról kérdezelJ, de persze válaszolok. A gondok nem újak, többször is megfogalmaztam, fogalmaztuk. Én két csoportba sorolnám őket. Első körben a nagy léptékű, jelenségszerű problémák – a kivándorlás és az asszimiláció. Ha a kivándorlás a 90-es, 2000-es években nagy és látványos jelenség volt, a családok költöztek ki, jobb esetben Magyarországra, mára ez átalakult. Ma már a határ alig létezik, ma már csak éppen ott lakik a fiatal, azaz Pesten, csak éppen ott tanul, ami részben jó, de vissza már kevés jön. Az asszimilációt pedig látjuk, leállíthatatlan, esetleg lassítani lehet, ha a második problémacsoportot megoldanánk, orvosolnánk. Ezek a következők, picit szlogenszerűek: aki itt- és megmaradt, mindenki felelős, mindenkinek kell dolgozni a közösségért. Nem kell elvárni, hogy csak a politikus, civil szervezet vagy egyház szolgáljon, mindenkinek megvan a feladata. Ha csak meggyőz egy másik szülőt a magyar iskola szükségességéről, már dolgozott. Ha csak odafigyel és gyermekét folyamatosan kijavítja, mikor anyanyelvén beszél, már tett valamit. Ha a szülő együttműködik a pedagógussal a minőségi oktatás elérése végett, és nem a tanárt hibáztatja mert gyermeke rossz tanuló – már jó úton halad. A másik feladat pedig az lenne, hogy ne együk meg egymást, ne azzal foglalkozzunk ki mit mondott, ki mit tett vélve vagy valósan rosszul, hanem mindenki törekedjen, hogy önmaga tegyen valami jót a közösségért – ekkor talán lassítható a lemorzsolódási folyamat.

Ahogyan te is mondod, a tapasztalat azt mutatja, hogy az elmondottak süket fülekre találnak. Az ember egyre kevésbé receptív arra, amit mondanak neki, főleg ha önazonosságról hall. Természetesen kivételek mindig vannak. De a szomorú valóság annak belátására késztet, hogy a jövő garanciája a gyerek. Lassan nem az a kérdés, hogy „mit”, hanem „kinek”? És itt kellene valóban érvényesülnie annak, amit az imént mondtál mindenki törekvéséről: első sorban gyermeket kellene vállalni. Látsz összefüggést az elkényelmesedés és gyermektelenség között? 

Én nem elkényelmesedésnek nevezném. Ez sajnos a mai európai, jóléti társadalom utóterméke. a mai nyugat-európai társadalmi-gazdasági berendezkedés eredménye. Természetesen rengeteg pozitív hozadéka van, hiszen el sem tudnánk képzelni hol lennénk most, ha Románia nem lenne EU tag. De a jólét, a nyugati modell alkalmazása, a nők folyamatos küzdelme a férfiakhoz hasonló karrier befutása végett, a család mint a társadalom alap szerveződő egységének gyengítése, a globalizáció sebessége mind odavezettek, hogy a gyerekvállalás eltolódott és 2-3 gyerek helyett, 0-1 gyereket vállalnak az emberek. De ezeket már mind tudjuk, azt kell néznünk mi a megoldás. Egyértelmű, hogy felelőssége van a politikai szférának, a család- és népesedéspolitika területén. Magyarországon hála Istennek jó irányba mennek a dolgok (bár csodák ott sem fognak történni, de legalább van egy elképzelés és annak gyakorlatba ültetése), remélhetjük, hozzánk is elér ... vagy átveszik, átvesszük ... Egy másik lehetséges út, az alulról építkezés. A megmaradt közösségek tagjai, egymást biztatva, egymásnak példát állítva kell a családközpontú életmodellt népszerűsítsék. A mostani 40-es korosztály kell biztassa a 20-asokat, ne tolják ki 30 pluszra a gyerekvállalást. Aknamunkát kell végezni... Hatalmas a civil szervezetek és egyház szerepe. A családközpontú közösségi programok az egyik kulcsszó. Nagybányán ilyen téren a Teleki Magyar Ház hatalmas munkát végez. Amit még el kell mondjak, hogy szerintem eladhatóvá, elnézést a csúnya kifejezésért, kell tenni a családközpontú életformát. Mai nyelvezettel, mai módszerekkel is kell megszólítani a fiatalokat, fiatal családokat. Nem minden ami modern vagy haladó szellemiségű, az rossz. A család eszméjét, mint fő értéket, át lehet adni progresszívebb, nyitott eszközökkel is. Nem könnyű feladat, de nem lehetetlen.

Hát ez valójában egy nagyon széles körű összefogást is igényel. Egyszerre minden téren felzárkózást és együtt dolgozást is jelent, mivel sokrétű és összetett kérdésről beszélünk. Mit gondolsz, sikerülhet a közösségi vezetőknek ilyen téren összefogni? 

A fent említett dolgokat nem feltétlenül tervezetten, irányítva lehet elérni, hanem több irányból tudatosítani, a sokszereplős közösségi képviselet (politika, egyház, civil és szakmai szervezetek, oktatás) külön-külön tud hatni. Ez valamennyire működik most is. Mindenki teszi a dolgát, jól-rosszul. De válaszolva kérdésedre, igen, lehet(ne). És az lenne az igazi, hogy a közösségi élet egésze tervezve, koordinálva lenne. Ehhez szükséges az említett összefogás, bár kicsit túl nagy szó ez már. Szükség van egy normális együttműködésre, információcserére. Arra, hogy tudja azt az egyik fél, hogy ki foglalkozik néptánccal például és akkor a másik fél ne ő is néptánccal foglalkozzon, hanem mondjuk sporttal, ez most csak egy képletes példa. De hogy nagyon őszinte legyek, én hiszek egy harmadik módszerben, abban hogy egy erős személy vagy intézmény vezetése, vezénylése alatt történjenek a dolgok. Ez kicsit utópia, de igazából ez vezetne legjobban a várt eredményre. Egy gépezet kéne összefogja a közösség főszereplőit és együttműködve, koordinálva célirányosan dolgozna. Ehhez elfogadás, anyagi háttér és rengeteg munka kell. Igazából ez az RMDSZ szerepe lenne (most Bányavidékről és Máramarosról beszélek, van vidék Erdélyben ahol példásan betölti ezt a szerepet). Ez a szervezet tudná leginkább ezt teljesíteni, de úgy, hogy ne mindent ernyője alatt, hanem együttműködve a többi szereplővel. Nehéz feladat, van akinek ez nem tetszene, de amint már említettem, ha az egész közösségi élet koordinálva lenne, eredményesebb lenne.

Ahogy mondod, sajnos vidékünkön a magyar közösségi élet több sebből is vérzik. De én hiszem azt, hogy kiemelve a legcsekélyebb pozitív példákat is, volna mit felmutatni. Hajlamosak vagyunk szinte mindig csak a rosszat látni és láttatni. Mi a véleményed? Te, aki médiával is foglalkozol, a jó példák kiemelése, értékelése és mediatizálása elősegítené az közös összefogást? Hatna ez a vezető egyéniségek elgondolásaira?

Nagyon jól mondod. Hajlamosak vagyunk mindig a rosszat látni, kiemeljük, vádaskodunk és nem nézzük a rengeteg jót. Tenni valamit csak pozitívan lehet, egy feladatot elvégezni csak pozitív hozzáállással érdemes, máskép a feladatot megviseli a sok nyűg – nem válik belőle minőségi munka. Szerintem nevelni kell, propagálni az optimizmust, azt, hogy a közösségi életbe nem kell a nehézségeket látni, hanem csak menni előre a cél érdekében. Ha megsértődtem volna, szívemre vettem volna, folyton ellenkeztem volna és vitatkoztam volna sehol nem lennénk. Kell tudni hallgatni, elfogadni, megoldani konfliktusos helyzeteket, de mikor kell, akkor nem engedni. A vezető egyéniségek, vezető tisztségben lévő személyeket bátorítani, nem folyton kritizálni kell, melléjük állni, segítséget nyújtani. Semmit nem érünk el, ha csak kritizálunk. Sokan kritizálják az iskolát, szidják a politikumot, de valaha is felajánlották a segítségüket, vagy azt, hogy én mit tehetek, hogy jobb legyen az iskola, egyház, politikai képviselet...

Önmagad is annak bizonyítéka vagy, hogy család, munkahely mellett, jut bizony idő az áldozatvállalásra is. Nyilván mindenkitől nem lehet elvárni ugyanezt. Áruld el, hogyan tudod összeegyeztetni állapotbeli kötelességeidet a közösségi életben való részvétellel? Mivel mindez rengeteg időt és energiát képes felemészteni…

Hosszú idő kellett elteljen, hogy kialakítsak egy rendszert. Egy nagy puzzle a mindennapom. A cégem irodájában ülök napi 9 órát. Ebbe préselem bele a céges munkámat és a civil tevékenységem, teljesen összevissza, néha 10 perc alatt csinálok céges munkát és még két másik feladatot. Van úgy, hogy fél nap csak közösségi munka és fél a céges, mozaik az egész és mindent időben kell, nem lehet, hogy ma ezzel vagy azzal nem foglalkozom. Ezen kívül, program után, ha kell a találkozók, gyűlések...De megszoktam, ahogy a feleségem mondja, te akarod ezt csinálni... persze nem éppen így van, de már nem vitatkozomJ

 

Kérdezett: Orosz Krisztofer Levente

 

Címkék: